A GDP-növekedést előrejelző neoklasszikus alapmodellek fejlődése

The evolution of the basic neoclassic models predicting GDP increase

Abstract

Despite all its criticisms, it seems that – not only in the second half of the 20th but also in the early 21st century – per capita income growth rate figure is the most important macroeconomic indicator of the economic performance. The primary goal of the UN World Programs (Millennium Development Goals [MDGs] 2000–2015 and Sustainable Development Goals [SDGs] 2015–2030) is to eradicate income poverty. This goal will require further increase in per capita income in developing countries. The financial crisis in 2008–2009 and the current COVID-19 period have put raising economic performance among the top priorities for both developed and developing economies. As the summary of the last Nobel laureates in economics, Abhijit V. Banerjee and Esther Duflo, about the
growth topic in their book Good Economics for Hard Times published late last year shows, that almost the oldest growth model still seems to have the best explanatory power [1] . This is the Solow-model, and one of its extensions, the Mankiw – Romer – Weil model. In these models, the aggregate factors determining growth are labor (L), capital stock (K), technological progress, and a strange combination of all of these factors, that is called human capital (H). It is a topical and essential question even today whether the investment into an intellectual work such as human capital (education development) pays off in terms of GDP growth. If so, over what period. The relationship of human capital development and income inequality is also a point of interest.

Kivonat

Minden kritikája ellenére úgy tűnik, nem csak a 20. hanem a 21. század elejének is legfőbb makrogazdasági indikátora, az egyes gazdaságok jövedelmének növekedési rátája. Az ENSZ világprogramjai (Millennium fejlesztési célok [MDGs] 2000–2015, és a Fenntartható fejlesztési célok [SDGs] 2015–2030) elsődleges célkitűzése a jövedelmi szegénység felszámolása. Ehhez nélkülözhetetlen az egy főre jutó jövedelem növekedése a fejlődő országokban. A 2008–2009-es pénzügyi és napjaink COVID-19-es időszakát követő visszaesett gazdasági teljesítmények a fejlődő országok számára is újólag az elsődleges prioritások közé emelték a gazdasági teljesítmény átlag
feletti szintre történő emelését. Amint az a legutóbbi közgazdasági Nobel-emlékdíjasok, Abhijit V. Banerjee és Esther Duflo tavaly év végén megjelent Good Economics for Hard Times című könyvének növekedési témaköréről írt összefoglalójából kiderül, a szinte legrégebbi modell tűnik még mindig a legjobb magyarázó erejűnek [1] . Ez a Solow-modell, illetve ennek a modellcsaládnak tagjai, mint például a Mankiw–Romer–Weil-modell, amelyben a növekedést meghatározó aggregált tényezők a
munka (L), a tőkeállomány (K) a technológiai haladás és ezek egy furcsa kombinációja az úgynevezett humántőke (H). Mai napig aktuális és fontos kérdés, hogy a szellemi munkába, azaz a humántőkébe történő befektetés (például az oktatásfejlesztés) megtérül-e a GDP-növekedés tekintetében, továbbá, ha megtérül, milyen időtáv alatt.